Fehér-Varga Andrea a Tolna Vármegyei Pedagógiai Szakszolgálat Dombóvári Tagintézményének tanácsadó szakpszichológusaként havi rendszerességgel megjelenő írásaimban különböző pszichológiai témákat járok körbe. Célom, hogy közérthető nyelven ismertessem elsősorban a gyermeknevelés során megjelenő pszichológiai kérdéseket az érintett és/vagy érdeklődő szülők és pedagógusok támogatására.

Parentifikáció, vagyis a túl korán felnőtt gyermekek élete

Ha egy szülőtől azt a mondatot halljuk, hogy 'A gyermekem a legjobb barátom.', az sajnos nem mindig jelent egészséges viszonyulást. Amennyiben emögött egy jól működő szülő-gyerek kapcsolat van, ahol megbíznak egymásban, őszintén tudnak egymással beszélgetni, szívesen töltenek együtt időt, az rendben van. A szakemberek azonban óva intenek mindenkit attól, hogy az alapvetően aszimmetrikus szülő-gyerek kapcsolat szimmetrikussá váljon, vagyis, hogy a családon belüli szerepek összemosódjanak, illetve felcserélődjenek.

Parentifikációról akkor beszélünk, ha a családban egy gyermek tartósan szülő-szerepbe kerül, és ezzel őt az életkorához képest nagyobb mértékű felelősséggel ruházzák fel. A jelenséget Böszörményi-Nagy Iván és Spark írta le először 1973-ban, majd Minuchin 1974-ben azzal egészítette ki, hogy ez a családi berendezkedés funkcionális is lehet. A nagycsaládokban vagy az egyszülős családokban ugyanis sokszor elkerülhetetlen, hogy a gyermeket is bevonják szülői feladatokba, például egy kisebb testvér gondozásába, vagy a háztartással kapcsolatos tevékenységek elvégzésébe. A veszélye mindennek abban rejlik, hogy amennyiben a gyermek a minőségileg és/vagy mennyiségileg nem neki való feladatokat tartósan, hosszú ideig ellátja, úgy ezek a szülői szerepek a gyermeki identitás részévé válhatnak. Ennélfogva egy parentifikált gyermek úgy fogja magát definiálni, mint egy kis szülő, ami hosszútávon elvezetheti őt az alábbi működéshez: 'Én vagyok az, aki másokról gondoskodik.'. A parentifikáció emocionális formában is megnyilvánulhat, amikor a szülők saját érzelmi szükségleteik betöltésére használják a gyermeket. Nagyon gyakori ez ott és akkor, ha a szülők kapcsolata konfliktusokkal terhelt. Az anya vagy az apa a saját gyermekéhez fordul olyan problémákkal, amelyeket más felnőttek segítségével, vagy egy közösség erőforrásait felhasználva kellene kezelnie. Ezáltal a gyermeke lesz a legfőbb bizalmasa, akitől várja a vigasztalást, az érzelmi, a pszichés, a praktikus vagy akár az anyagi támogatást is, miközben saját gyermekének nem tudja megteremteni az egészséges fejlődéséhez szükséges érzelmi biztonságot. Az ilyen lányoknak idejekorán anyaként kell viselkedniük, a fiúknak pedig sokszor apaként, családfőként kell helyt állniuk ahelyett, hogy azok lehetnének, akik valójában, vagyis védelemre szoruló gyerekek.

A parentifikált gyermeket nevelő családokkal való együttműködés alapján az alábbi problémák a leggyakoribbak, amiknek a következménye lehet, hogy a gyermek a szülői alrendszerbe kerül. Válás, haláleset következtében az egyik vagy mindkét szülő hiánya; a szülő valamilyen oknál fogva (pl. mentális betegség, szerhasználat stb.) nem alkalmas gondozói feladatainak ellátására; a bizonytalanul kötődő szülő a gyermekétől várja el a róla való gondoskodást; a szülők konfliktusos kapcsolata vagy válása miatt a gyermek 'helyettes-partner' lesz, ahol a szülő a gyereknek önti ki a szívét, tőle vár támogatást, segítséget, vele beszéli meg a problémáit, és elvárja, hogy akár még közvetítsen is a konfliktusaiban; a transzgenerációs családi forgatókönyvek alapján azok a szülők, akik gyerekkorukban parentifikáltak voltak, nagyobb eséllyel várják el saját gyerekeiktől, hogy gondoskodjanak róluk, hiszen gyermekként nekik is ez volt a feladatuk.

Érthető módon egy gyermek számára az érzelmi parentifikáció sokkal megterhelőbb, mint a praktikus gondoskodás feladatai. A szülő nem képes stabilan helytállni a felnőtt szerepeiben, azonban ezeket a hiányokat nem kívülről, külső segítséggel igyekszik pótolni, hanem helyette azokat a saját gyermekére terheli át. Emiatt ugyanakkor nem tehető felelőssé egyedül a szülő, hiszen ez annak a családi rendszernek a hibája, amelyben valóban kevés az elérhető, hatékony támogatás, és sokan azt élik meg, hogy magukra vannak hagyva a gondjaikkal.

A parentifikáció során a szülők jellemzően nehezen tartanak határokat a gyermekükkel szemben, és ebből kifolyólag olyan dolgokba vonják be őket, amelyek még nem nekik valók. Kívülállóként sokan irigyelve nézik közeli kapcsolatukat, ám ha a határok nem egészségesek, abban az esetben nem két autonóm lény kapcsolódik egymáshoz, hanem inkább a felek fúziójáról beszélhetünk. Egy ilyen rendszerben a gyerek még nehezebben tesz különbséget a saját vágyai, szükségletei vagy céljai, valamint a szülői elvárások között. Mivel a szülő lesz az, akit támogatni kell, jellemző, hogy a gyermek saját belső történései háttérbe szorulnak, sőt sokszor el is nyomja a saját igényeit. Inkább nem szól róluk, mert meg akarja kímélni a szülőt, akinek amúgy is megvan a maga problémája, és hát láthatóan fáradt, szomorú és gondterhelt.

Amennyiben a gyermek úgy végez szülői feladatokat, hogy az az életkorának megfelelő minőségben és mennyiségben történik, valamint ezek teljesítését elismerés követi, akkor ennek a fejlődése szempontjából pozitív hatása lehet, hiszen ez a tapasztalat megerősíti a képességeit. A gyerekben büszkeség alakul ki, mivel eleget tud tenni bizonyos felnőtt feladatoknak. A családtagok elismerésének következtében nőni fog az önértékelése, továbbá a gyermek nem fog belecsúszni a 'kis felnőtt' állapotba. Azonban a parentifikációnak számos negatív következménye van/lehet a gyermek életére nézve. Gyermekkorban intenzív emocionális distressz megélését okozza, továbbá az interperszonális kapcsolatokban inkább kontrolláló személyiséggé fejlődéshez vezethet. Serdülőkorban a fiatalok kevesebb identitáskeresési tendenciát mutatnak, mivel a saját szükségleteik feltérképezésére kevésbé lesznek képesek amiatt, hogy figyelmük elsősorban a szülői szükségletekre, azok észrevételére irányul. Felnőve aztán kvázi-szülőként fognak viselkedni, vagyis másokért inadekvát helyzetekben is felelősséget vállalnak. Felnőttként gyakran folytatják a gondoskodó magatartást, illetve sokszor valamilyen segítő szakmát választanak hivatásként. Az átlagnál többen küzdenek közülük párkapcsolati nehézségekkel és lelki problémákkal. A kodependencia (társfüggőség) is több esetben megfigyelhető a parentifikált gyermekekből lett felnőttek esetében. Nehezen tűrik a konfliktusokat. Nagyobb arányban jelenik meg náluk az önfeláldozás, a túlvállalás, és ennek következményeként a kiégés. A határproblémák miatt vagy nem ismerik, vagy nem képesek megvédeni saját határaikat. Nem tudnak nemet mondani, mindig másokat helyeznek előtérbe, saját igényeiket elnyomják.

A parentifikált gyermek a koránál idősebbnek tűnik, és a szülők is úgy beszélnek vele, mintha felnőtt lenne. Továbbá intenzíven fürkészi szüleit, figyeli azok interakcióit, részt vesz a vitáikban, tanácsokat ad, illetve kontrollálja őket. Ezek mindenképpen intő jelek lehetnek a jelenség felismerésében. Miután a nehézség is rendszerszintű, az esetleges beavatkozás is hasonló szemléletben működhet, például családterápia formájában nyújthatunk segítséget a család jelenlegi problémájának megoldására és a jövőbeli nehézségek elkerülésére.

2025. február 28.

Fehér-Varga Andrea
tanácsadó szakpszichológus

Forrás:
csaladterapia.hu/content/john-byng-hall-parentifikáció-jelentősége-és-hatása-családterápiára
Rengetegen némították el a vágyaikat, mert túl korán kellett felnőniük - Ezt érdemes tudni a parentifikációról - WMN
Amikor a gyermek valójában szülő - a parentifikáció jelensége - Mindset Pszichológia

Az iskolaérettség testi, de még inkább lelki oldala

Talán a legtöbben úgy gondolják, ha egy gyermek elég ügyes és okos, akkor ez kimeríti az iskolaérettség fogalmát. Pedig ez koránt sincs így. Bár az érvényes szabályozás szerint minden gyermek abban az évben tankötelessé válik, amelyik év augusztus 31-ig betölti a 6. életévét, ez nem jelenti azt, hogy minden ilyen korú gyermek automatikusan iskolaérett is.

Sok szülőben felmerül a kérdés az iskola előtt álló gyermekével kapcsolatban, hogy vajon elengedheti-e jó szívvel az iskolába, vajon megérett-e minden szempontból erre a feladatra, vagy inkább maradjon még egy évet az óvodában? Mert ahogy a fejlődés során oly sok mindent meghatároz az érés, úgy azt is, hogyan fogja tudni teljesíteni a gyermek az iskolával járó kihívásokat. Az iskolaérettség tehát egy idegrendszeri érettségi állapot, ami lehetővé teszi, hogy a gyermek az iskolai elvárásoknak eleget tudjon tenni. Ezt az érettséget, aminek több komponense is van, mint testi, fizikai, lelki, pszichés és szociális érettség, nem igazán lehet siettetni vagy kikényszeríteni.

Ahhoz, hogy egy gyermekről kimondhassuk, hogy iskolaérett, szükséges, hogy mind testi, mind pszichés szempontok mentén elérje az életkorának megfelelő fejlettségi szintet. Azt gondolom, az iskolaérettség testi, fizikai és kognitív kritériumai - mint pl. a teljesség igénye nélkül az optimális testi fejlettség, ami lehetővé teszi a nagyobb teherbíró képességet, az elemi mozgások rendezettsége, a fogváltás megindulása, a jól működő érzékszervek megléte, az általános tájékozottság, valamint a téri és időbeli tájékozódás megfelelő szintje, a kialakult testséma, a jól rögzíthető és tartós figyelem, a feladat- és szabálytudat kialakulása és a feladattartás képességének megléte, a kezesség kialakulása, az írásmozgás-koordináció (szem-kéz koordináció) megfelelő működése, az alak-, szín- és formaállandóság kialakulása, a beszédhang hallása a beszédhangok közötti finom különbségek észleléséért, a jól működő kommunikációs és nyelvi képességek, valamint az elemi számolási készség megléte, a fogalmi gondolkodás megjelenése, a megfelelő szintű emberábrázolási képesség - talán sokkal nyilvánvalóbbak, a szülők is számára sokkal kézzelfoghatóbbak egy iskolaérettségi vizsgálat feladatainak megoldási színvonalát megismerve. Ezért ebben az írásban a már felsorolt képességek és készségek mellett szeretném kihangsúlyozni az iskolaérettség lelki, pszichés, érzelmi és szociális szempontjait, hiszen ezek ugyanolyan fontos adalékai az iskolai beválásnak.

A pszichés alkalmasság azt jelenti, hogy a tanulás és az iskola kérdése már foglalkoztatja a gyermeket, hogy ezek a témák megjelennek pl. a játékában. Az első iskolai években központi kérdés a megfelelés és a teljesítmény, a diákok számára a pedagógusok véleménye meghatározó, szerepük túlértékelt. Ugyan később, pl. kamaszkorban az érdeklődés fokozatosan a társak felé irányul, de az mindenképpen fontos jel egy iskola előtt álló gyermek esetében, hogy is van az érdeklődés témájával. Ha még fontosabbak, érdekesebbek számára a játékos dolgok és tevékenységek, valószínűsíthető, hogy még nem áll készen az iskolára. Az érdeklődésen túl egy pszichés szempontból iskolaérett gyermek kitartó, a rábízott feladatait elvégzi, a különböző tevékenységeket nem hagyja félbe.

A szociális érettség is elengedhetetlen fontosságú szempont. Az a gyermek, aki ilyen értelemben megérett az iskolára, az képes kialakítani és fenntartani kapcsolatokat a kortársaival és a felnőttekkel, pedagógusokkal is, beilleszkedik az osztályközösségbe, együttműködik a többiekkel, továbbá ismeri és követi a társas közösség szabályait.

Érzelmi szempontból lényeges, hogy a gyermek el tudja viselni a kudarcot, hogy nem mindig ő nyer, valamint képes legyen a monotóniatűrésre. Emellett tudja késleltetni a szükségleteit és tudjon várakozni (pl. kivárja, mire ő kerül sorra, mire őt szólítja fel a tanár). Szerencsés, ha a konfliktusok kezelésében is jól boldogul. Továbbá meg tudja védeni saját énhatárait, és képes kiállni magáért, képviselni saját magát.

Az iskolaérettség kérdése tehát alapvető fontosságú, aminek eldöntése sokszor nem is olyan egyszerű. Egy nem megfelelő döntés, egy nem jól időzített iskolakezdés ugyanis hatalmas, akár életre szóló károkat tud okozni a gyermekben. Ha ugyanis valaki iskolaéretlenül ül az iskolapadba, az nagy eséllyel nem fog tudni megfelelni az iskola által támasztott elvárásoknak, követelményeknek. Oly mértékű kudarcnak tesszük ki ezzel a gyermeket, ami az egész tanulmányára kihathat. Valószínűsíthető, hogy nehezebben fog tudni beilleszkedni a kortársai közé is, önbizalma és önértékelése jelentősen sérülhet, motivációja pedig csökkenhet. Ugyanakkor, ha egy iskolaérett gyermeket indokolatlanul az óvodában tartunk, az többet árthat neki, mint használ.

Sokszor nem könnyű dönteni, szülőként pedig pláne. Az iskolaérettségi vizsgálat, ami egy komplex vizsgálati eljárás, jó lehetőség arra, hogy ebben a fontos kérdésben szakmai segítséget kaphassanak a szülők, hogy a gyermek jövője érdekében a döntés valóban megalapozott lehessen.

2024. december 11.

Fehér-Varga Andrea
tanácsadó szakpszichológus

Forrás:
Az iskolaérettség kritériumai - Gyermekpszichológus BLOG
Minden, ami iskolakészültség

A tudatos digitális szülők online térben biztonságosan mozgó gyermekei

Az, hogy gyermekeinknek megtanítjuk, hogyan kell biztonságosan átkelni az úttesten, vagy hogy nem engedjük őket veszélyes helyeken játszani, minden szülő számára magától értetődő lehet. És bár gyermekeink épsége és biztonsága a legfontosabb, az online térben mégis nagyon gyakran magukra hagyjuk őket, ahol veszélyek egész sorának vannak kitéve. Mi lehet az oka ennek? A válasz egyszerű, mivel sok esetben mi szülők sem tudunk eleget, nem vagyunk tisztában a veszélyekkel, illetve arra sem vagyunk felkészítve, hogyan tudjuk biztonságossá tenni a gyermekeink számára a digitális létet. Éppen ezért először nekünk szülőknek fontos, hogy tisztában legyünk dolgokkal, hogy aztán tudjuk, mit engedhetünk meg a gyermekeinknek, vagy éppen mitől kell megóvnunk őket.
Az utóbbi évtizedek óriási változásokat hoztak a média és az internet világában. A változások hatással vannak a mindennapjainkra, befolyásolnak minket. Mindez nagyon rövid idő alatt történik meg, a média és az internet hihetetlen tempóban fejlődik. Sok esetben csak sodródunk az árral, hogy valamennyire lépést tudjunk tartani mindezzel. A szülők óriási felelőssége, hogyan kezeljék az online teret a gyermekeik életében. Napjaink másik szembetűnő tendenciája, hogy a digitális eszközök világába a gyermekek már egyre korábbi életkorban lépnek be. Az online világ és eszközök használata révén a médiatér passzív használóival szemben ők már a digitális tér aktív szereplőivé és tartalomgyártóivá válnak.
A szülő felelőssége pedig éppen az, hogy a gyermek ezzel a jelenléttel mit kezd, mire használja a lehetőségeket. A cél nem az állandó félelem és szorongás az online világtól, hanem hogy kellő tájékozottsággal és tudatossággal elkerüljük, hogy a technológia károssá válhasson számunkra és gyermekeink számára. Ha tisztán látjuk, mi jelenthet veszélyt és fenyegetést, akkor leszünk képesek tenni is ellenük.
A megoldás nem a szélsőségekben rejlik, ahogy a gyermeknevelés egyéb területein sem ezek vezetnek eredményre. A kontrollálatlan online eszközhasználat és a teljes eltiltás helyett célszerűbb az arany középút megteremtésére való törekvés. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) ajánlása szerint a gyermek életének első két évében érdemes teljesen mellőzni a digitális eszközök használatát, míg később, 5 éves korig napi maximum 1 óra (de nem egyhuzamban) a megengedett, és fontos, hogy azt csak szülővel együtt tegye a gyermek. Iskoláskortól 17 éves korig sem ajánlott napi 2 óránál többet képernyő előtt tölteni, és azt is egy közösen megalkotott szabály- és keretrendszer figyelembevételével.
Bizonyos életkorban azért sem célszerű ellenezni gyermekeinknek az okoseszközök elérhetőségét, hiszen a társas kapcsolattartás egyre fontosabbá válásával éppen az online tér lesz ennek elsődleges felülete. Akit megfosztanak ettől a lehetőségtől, az könnyen kikerülhet az osztályközösségből, peremhelyzetre szorulhat, bullying áldozatává válhat. Szülőként ezért a célunk az legyen, hogy megtanítsuk gyermekeinket arra, hogyan tudják jól és okosan használni az internetet. Ezt pedig úgy tudjuk jól csinálni, ha beszélgetünk velük az online világ veszélyeiről, megismertetjük velük a hasznos felületeket, együtt gondolkodunk arról, mi mindenre használható az internet, hogyan tudjuk jól használni, és ami szintén fontos még, hogy ne csak tiltsuk, hogy ezt vagy azt nem nézhetik meg, hanem kínáljunk nekik alternatívát, hogy mit nézzenek helyette. Szülőként feladatunk továbbá, hogy érdeklődjünk gyermekeink online tevékenységei felől, hogy lássák és érezzék, fontos nekünk az is, ami velük ott, az internet világában történik. Azok a gyerekek, akik ezt megkapják szüleiktől, sokkal nagyobb biztonságban érzik magukat, szívesebben megosztják élményeiket és könnyebben is kérnek segítséget, ha szükséges. A családi kapcsolatokat tovább tudja erősíteni, ha a szülő a gyermekkel közösen használja az internetet (közös játék, érdekes videók, tanulás), továbbá javul az online térről, az ott látottakról való kommunikáció a családtagok között, és nem utolsósorban segíthetünk az információk közötti eligazodásban, valamint mintát is nyújthatunk gyermekeinknek a biztonságos internethasználatra.
A fentebb már említett szabály- és keretrendszer kialakítása a család életében szintén a digitális nevelést segíti. A közösen lefektetett szabályok vonatkozhatnak például a képernyőidőre, vagy arra, hova lehet regisztrálni és hova nem, mik lehetnek azok a jelek, amik ismerete segíthetnek nekünk kivédeni a veszélyeket, de akár kijelölhetünk otthonunkban olyan helyeket, ahonnan ki vannak tiltva az okoseszközök. Így válhat az online tér is kontrollált térré. A közösen hozott szabályok pedig a család minden tagjára ugyanúgy vonatkozzanak, hiszen ebben a kérdésben is a hitelesség elve az alapvető, vagyis, hogy csak azt várjuk el gyermekeinktől, amit mi magunktól is elvárunk.
Bár a digitális nevelés még gyerekcipőben jár, azonban a kutatásoknak és vizsgálatoknak köszönhetően egyre több információ áll rendelkezésünkre, így tudásunk is folyamatosan szélesedik a témában. Magyar nyelvű segédanyagok is elérhetők már, hiszen fontos, hogy biztos és hiteles forrásokból tájékozódjunk. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság által összeállított útmutató a digitális szülői felügyelet alkalmazásához vagy a cyberbullying kezeléséhez nyújtanak segítséget. A gyermekaneten.hu oldal segít az odalátogatóknak megérteni a fiatalok digitális szokásait. A Hintalovon Alapítványnak pedig hasznos cikkei és képzései érhetők el szülők számára.
Összegezve, ami fontos, hogy ne féljünk a technológiától, hanem tudatosan használjuk, és általa is kapcsolódjunk gyermekeinkhez.

2024. november 13.

Fehér-Varga Andrea

tanácsadó szakpszichológus

Forrás: Digitális szülőség - Hogyan neveljünk gyereket az internet korában? - Mindset Pszichológia

Az óvodai beszoktatás nehézségei és az azt megkönnyítő
tényezők - a szülő és a gyermek érzéseinek összefüggései

A beszoktatással együtt járó le- és elválás mind a gyermek, mind a szülő számára nehéz, hiszen a korábbi évekhez képest ez az időszak nagyon más. A pszichológia tudományán belül érdekes kutatási téma, hogy mely tényezők járulnak hozzá egy zökkenőmentes beszoktatáshoz, vagyis mi tud segíteni, és mi az, ami pont, hogy megnehezíti ezt a folyamatot.
A gyermekek személyisége, temperamentuma már nagyon korán megmutatkozik, így nagy egyéni különbségek tapasztalhatóak a tekintetben is, hogy mennyire nyitottak mások iránt. A korai időszakban azonban minden gyermeknek elsősorban biztonságos kötődést nyújtó kapcsolatokra van szüksége, amit ideális esetben a gondoskodó szülő biztosít neki. Ez számára egy olyan biztos pont, ahonnan nyithat a világ felé, hogy felfedezze azt, illetve ahová bármikor visszatérhet vigasztalásért, megnyugvásért, töltődésért.
A szülők érzései nagyon meghatározóak ebben a folyamatban. Hiszen, ha a szülő eleve jobban szorong attól a helyzettől, hogy a gyermeke eltávolodik, jobban aggódik egy elválás előtt, akkor ezt a gyermek is könnyen átveszi. De nem annyira maga az aggódás ténye a befolyásoló, hanem sokkal inkább az, hogy a szülő mit kezd ezzel az érzésével, hogyan kezeli és értelmezi azt. Felnőttként azzal tudunk leginkább segíteni gyermekünknek az elváláskor, ha tudjuk és hisszük, és ezt gyermekünknek is kommunikáljuk, hogy az elválással járó szomorúság elviselhető, illetve, hogy tőlünk külön is tudnak jó dolgok történni, és persze majd később újra találkozunk, amikor az élmények megoszthatók egymással.
Ha kötődésről beszélünk, a mai világban ez már egyáltalán nem csak az anyákra korlátozódik, hiszen, ha az apa is aktív részese a gyermek életének, akkor kettejük között is ugyanolyan minőségű kapcsolat tud kialakulni, mint az anya és a gyermek között. És egy ilyen apa a beszoktatás nehézségeit is jelentősen tudja csökkenteni. Az apák jellemzően kevésbé aggódnak, kevésbé féltik gyermeküket az elszakadás fájdalmától is. Képesek megnyugtatni és megvigasztalni a gyermeket (és ha kell, az anyát is). Fontos, hogy ha a gyermek két személyhez tud kötődni, az érthetően egy jobb és stabilabb helyzetet jelent számára, színesebb lesz a gyermek kapcsolódási eszköztára, amit ebben az elválás-távolodás-közeledés-újrakapcsolódás folyamatában alkalmazni tud.
A gyermek beszokása szempontjából a beszéd képességének is jelentős szerepe van. Ha tud a gyermek szavakkal is kommunikálni, az segítheti őt a nehézségekkel való megküzdésben. Vagyis, ha vannak szavai, könnyebben tud kapcsolódni, segítséget kérni, vagy éppen megosztani élményeit, hogy azokat aztán fel tudja dolgozni.
Szakértők meglátása, hogy a beszoktatás igazából nem az anyáról való leválás, hiszen azzal, hogy a gyermek intézménybe kerül, és a napja nagy részét nem a szüleivel tölti, mint korábban, attól még továbbra is ők maradnak az elsődleges kötődési személyek. A beszoktatás feladata éppen ezért olyan biztonságos másodlagos kapcsolódások kialakítása, amik révén a gyermek számára az őt gondozók fontos szeretett személyekké válhatnak. Ehhez az időn kívül az kell, hogy a gondozó (dajka, óvónő, kisgyermeknevelő) állandó jelenléttel és figyelemmel kellően érzékeny legyen a gyermek jelzéseire; figyeljen és reagáljon rá, miközben a szülő fokozatosan kilép ebből a közegből. Így idővel - ami minden gyermeknél eltérő lehet - a szülő az általa biztosított megnyugtatást és gondozást átengedi a gondozó személynek.
Sokban meg tudja könnyíteni a beszoktatás folyamatát, ha nem az óvodába kerülés a szülő és a gyermek életében az első elválás. Szerencsés, ha ezt megelőzően volt már arra lehetőség, hogy a gyermeket pár órára egy, számára ismert és szeretett személyre (pl. nagymama) bízza a szülő, így az elválás-újrakapcsolódás mindenkinek ismerős tapasztalat és érzés lesz.
Ha mindezek ellenére a beszoktatás nehéz, mert a gyermeket a gyermek számára ismert gondozó sem tudja könnyen megnyugtatni, ha az újrakapcsolódáskor a gyermek elutasítja a szülőt, nem fogadja tőle a megnyugtatást, ha a korábbi érzelmi egyensúly felborul, vagy ha a már kialakult készségek hosszabb időre gátlódnak, akkor ilyen esetekben fontos lehet szakember segítségét kérni, hogy segíthessünk a gyermeknek.

2024. október 9.

Fehér-Varga Andrea
tanácsadó szakpszichológus

Forrás: Így adhatja át a szorongó szülő gyerekének érzéseit: bölcsődei beszoktatásról szakértői szemmel - Dívány